Éppen azon gondolkodtam, hogy milyen válogatást csináljak a következő rádióadásba, és hogy mi passzolna a Unison után, amikor a véletlenül összeválogatott albumok közül a szóban forgónak csendült fel az első száma, és akkor tudtam hogy ez az. A zaklatott ritmusok most amúgyis újraélnek bennem. Volt ez a teóriám,miszerint az ember harminc fölött már csak ritkán csinál hitelesen idegből gyors zenét. Elhiszem hogy a Negative Approach tagjai még mindig idegesek, ha nekem is a XXI. Századi Detroitba kéne hazajárnom, valószínű én sem éreznék mást, csak dühöt, pozitív életszemlélet ide, vagy oda. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy ez nem így van, és örülhetek, szemben a világ nagyobb részével, nekem csak az első világ problémáival kell megküzdenem, a harmadikéval nem.

És akkor itt jön képbe, akaratlanul is a bevándorlókból álló Yaphet Kotto, és teljesen átérzem a boldogulni akarásukat, és a gyökértelenségüket. Azt a lépést, amit én lehet hogy nem is mernék meglépni, hiszen az én hierarchiámban az én kis közösségem óriási jelentőséggel bír. Mint egy olyan miniállam, ami határokon átível, és jóbaráti alapon én osztom szét az útleveleket.

De ezekről a bevándorlók, vagy a harmadik világ problémáiról olyan érzés nem tudomást venni, mintha valaki egy könyvet írna a gyilkosságról az Orient expresszen, a mozdonyvezető szemszögéből, aki az út egész ideje alatt a vezetőfülkében ült, és tette a dolgát. Mindenesetre lenne egy jó hosszú tájleírásunk.
Yaphet Kotto - The Weight of Remorse

Nem hiszek a véletlenekben. Vagy tényleg van valamiféle burkolt összeesküvés, aminek bár a részletei szembeötlenek, és a bal agyféltekém sejteni látszik valamit, csak még az egész kép nem állt össze, vagy pedig csak van valami túlvilági rendező elv, amit az emberek néha négy, néha pedig öt betűvel írnak le, attól függően, hogy melyikben hajlandóak hinni.

Nem akarom magam sem áltatni, mert lesz ahogy lesz, de az élet cifrább forgatókönyveket ír, mint a Coen testvérek, úgyhogy nyugodt szívvel mondhatom, hogy érdekes napoknak nézek elébe. De szerintem ezt a lemezt együtt fogjuk végighallgatni.

John Coltrane - A Love Supreme

Ezt írtam pár napja, csak úgy jegyzetként magamnak, összegezve azt amin már egy ideje jár az agyam, részint a tapasztalataim, részint ennek a lemeznek a hatására:

“Ha valaki ma a világmegváltás gondolatával kacérkodik, a legjobb és legtöbb amit tehet, ha nyitott szemmel jár, nem hagyja hogy olcsójánosok széljárás szerint változó véleménye szerint hülyítsék, és ami a legfontosabb, hideg fejjel megosztja a tapasztalatait és a levont következtetéseket. Ha máshol nem, a környezetében, a barátainak, a szomszédnak, a sarkon a zöldségesnek, bárkinek aki érdeklődik és arra érdemes. Minden más csak dajkamese, maszkokkal, egymásnak mutogatott jelekkel, egymásra mutogatott ujjakkal. Persze minden forradalom velejárója, hogy valaki lámpavasra kerül, de akkor a szellemi és kultúrális fejlődés ismérve az lesz, hogy találunk más módot. Mert addig, legfeljebb az Isten irgalmaz nekik.”

Another Way - Az idő rövid története

Ezzel a Rollins Band lemezzel különleges a kapcsolatom. Olyan, mint a közeli barátaim többsége, akikkel az első találkozáskor kicsit szkeptikus voltam, aztán kicsit jobban megismertem őket, azóta pedig akár tűzbe is mennék értük.

Rollins az aki néha, segít egyben tartani a fejem. Lenyúl értem, hogy felrángasson, ahova egyébként a Joy Division-nal nyugodt szívvel utaznék, és belátom hogy neki van igaza. Megjelenik, terepszínű nadrágban, egy tengerészkéssel a szájában, lemászik mellém, és addig üvölt és üvölt, örmester módjára, ameddig már nem elengedni akarom a kötelet, hanem a saját erőmből felhúzni magam. Időközben persze el tudom felejteni, hogy éppen olyan ütemben fogok megőrülni, amilyen a körölöttem lévő világ. Bő egy óra, lemezre préselt hideg racionalitás, számotvetés és számonkérés.

Van az, amikor az ember önérzetét egy kalapáccsal zúzzák porrá. Ha az életed megfelelő szakaszában az ébren töltött óráid jelentős hányadában lépten nyomon azt éreztetik veled hogy hülye vagy – néha a túláradó egóból, néha meg pusztán jószándékból, hátszélként hogy jobban teljesíts –, annak meg hosszútávon meglesz a hatása is, és elhiszed hogy tényleg. Persze ezt ki lehet és kell is nőni, jobb esetben azzal hogy “na menjetek mostmár a picsába”, nekem viszont voltak vérre menő vitáim is. De a seb, az a mai napig megmaradt.

Van ez a videó, kis túlzásokkal akár én is mesélhetném. Bennem is az indítja el az “tényleg érdeklődök irántad” sejteket, ha a mellettem ülő lánynak van a fejében valami. Ha vannak ötletei, és ha van humora, akkor már elsöprő diadalt aratott a hideg fejem, és a szőrös szívem fölött is. Ez ilyen egyszerű logika, ha van, minden van, ha nincs, semmi sincs. Aztán van az a változat is, hogy az egyik oldalról minden van, a másik oldalról mégsincs semmi, és akkor mostmár reflexből nyúlok a lemezért, amiről tudom, hogy majd megtartja a fejem meg a józan eszem. És hogy nem probléma ha torkom szakadtából üvöltök úgy hogy egy hang nem jön ki a torkomon, mert az helyénvaló. Mert inkább most üvöltsek tíz percig, aztán felmászok a kötélen és kihúzom magam, mint hogy egész életemben jajgassak.
Azt viszont nem szeretném, hogy A Lány, akivel tényleg minden van, szeresse ezt a lemezt. Az olyan lenne mintha elorrozná az egyik legjobb barátomat, kilopná a mankót fikcióban szereplő sánta lábam mellől, betörne az utolsó mentsváramba, és illedelmesen kitessékelne onnan. Az Everyday is like Sunday-t is képtelen vagyok kínzó emlékek nélkül végighallgatni, szóval szeresse csak a Massive Attacket, meg a Morcheeba-t, Bob Marley-t vagy a Kispál és a Borzt, azon úgysem vesznénk össze, bánom is én, akár még a Closer-t is. Van amiben nem közösködök, a The End of Silence maradjon meg az én privilégiumom.

Különben ma láttam a Királyt. Na persze nem Elvist, nem is Iggy Pop-ot, hanem egy rollerező kölyköt, papírkoronával a fején. Eleresztettem egy mosolyt.

Rollins Band - Low Self Opinion