Ezzel a Rollins Band lemezzel különleges a kapcsolatom. Olyan, mint a közeli barátaim többsége, akikkel az első találkozáskor kicsit szkeptikus voltam, aztán kicsit jobban megismertem őket, azóta pedig akár tűzbe is mennék értük.

Rollins az aki néha, segít egyben tartani a fejem. Lenyúl értem, hogy felrángasson, ahova egyébként a Joy Division-nal nyugodt szívvel utaznék, és belátom hogy neki van igaza. Megjelenik, terepszínű nadrágban, egy tengerészkéssel a szájában, lemászik mellém, és addig üvölt és üvölt, örmester módjára, ameddig már nem elengedni akarom a kötelet, hanem a saját erőmből felhúzni magam. Időközben persze el tudom felejteni, hogy éppen olyan ütemben fogok megőrülni, amilyen a körölöttem lévő világ. Bő egy óra, lemezre préselt hideg racionalitás, számotvetés és számonkérés.

Van az, amikor az ember önérzetét egy kalapáccsal zúzzák porrá. Ha az életed megfelelő szakaszában az ébren töltött óráid jelentős hányadában lépten nyomon azt éreztetik veled hogy hülye vagy – néha a túláradó egóból, néha meg pusztán jószándékból, hátszélként hogy jobban teljesíts –, annak meg hosszútávon meglesz a hatása is, és elhiszed hogy tényleg. Persze ezt ki lehet és kell is nőni, jobb esetben azzal hogy “na menjetek mostmár a picsába”, nekem viszont voltak vérre menő vitáim is. De a seb, az a mai napig megmaradt.

Van ez a videó, kis túlzásokkal akár én is mesélhetném. Bennem is az indítja el az “tényleg érdeklődök irántad” sejteket, ha a mellettem ülő lánynak van a fejében valami. Ha vannak ötletei, és ha van humora, akkor már elsöprő diadalt aratott a hideg fejem, és a szőrös szívem fölött is. Ez ilyen egyszerű logika, ha van, minden van, ha nincs, semmi sincs. Aztán van az a változat is, hogy az egyik oldalról minden van, a másik oldalról mégsincs semmi, és akkor mostmár reflexből nyúlok a lemezért, amiről tudom, hogy majd megtartja a fejem meg a józan eszem. És hogy nem probléma ha torkom szakadtából üvöltök úgy hogy egy hang nem jön ki a torkomon, mert az helyénvaló. Mert inkább most üvöltsek tíz percig, aztán felmászok a kötélen és kihúzom magam, mint hogy egész életemben jajgassak.
Azt viszont nem szeretném, hogy A Lány, akivel tényleg minden van, szeresse ezt a lemezt. Az olyan lenne mintha elorrozná az egyik legjobb barátomat, kilopná a mankót fikcióban szereplő sánta lábam mellől, betörne az utolsó mentsváramba, és illedelmesen kitessékelne onnan. Az Everyday is like Sunday-t is képtelen vagyok kínzó emlékek nélkül végighallgatni, szóval szeresse csak a Massive Attacket, meg a Morcheeba-t, Bob Marley-t vagy a Kispál és a Borzt, azon úgysem vesznénk össze, bánom is én, akár még a Closer-t is. Van amiben nem közösködök, a The End of Silence maradjon meg az én privilégiumom.

Különben ma láttam a Királyt. Na persze nem Elvist, nem is Iggy Pop-ot, hanem egy rollerező kölyköt, papírkoronával a fején. Eleresztettem egy mosolyt.

Rollins Band - Low Self Opinion

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.