Éppen azon gondolkodtam, hogy milyen válogatást csináljak a következő rádióadásba, és hogy mi passzolna a Unison után, amikor a véletlenül összeválogatott albumok közül a szóban forgónak csendült fel az első száma, és akkor tudtam hogy ez az. A zaklatott ritmusok most amúgyis újraélnek bennem. Volt ez a teóriám,miszerint az ember harminc fölött már csak ritkán csinál hitelesen idegből gyors zenét. Elhiszem hogy a Negative Approach tagjai még mindig idegesek, ha nekem is a XXI. Századi Detroitba kéne hazajárnom, valószínű én sem éreznék mást, csak dühöt, pozitív életszemlélet ide, vagy oda. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy ez nem így van, és örülhetek, szemben a világ nagyobb részével, nekem csak az első világ problémáival kell megküzdenem, a harmadikéval nem.

És akkor itt jön képbe, akaratlanul is a bevándorlókból álló Yaphet Kotto, és teljesen átérzem a boldogulni akarásukat, és a gyökértelenségüket. Azt a lépést, amit én lehet hogy nem is mernék meglépni, hiszen az én hierarchiámban az én kis közösségem óriási jelentőséggel bír. Mint egy olyan miniállam, ami határokon átível, és jóbaráti alapon én osztom szét az útleveleket.

De ezekről a bevándorlók, vagy a harmadik világ problémáiról olyan érzés nem tudomást venni, mintha valaki egy könyvet írna a gyilkosságról az Orient expresszen, a mozdonyvezető szemszögéből, aki az út egész ideje alatt a vezetőfülkében ült, és tette a dolgát. Mindenesetre lenne egy jó hosszú tájleírásunk.
Yaphet Kotto - The Weight of Remorse

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.